Először is elnézést kérek azon barátaimtól és ismerőseimtől, akik lelkesen olvasták a blogomat, még akkor is amikor már az unalomba fulladt, de az utolsó időben már eccerűen nem történt velünk semmi, nem is volt kedvem írni, hisz a mindennapi rutin nem túl érdekfeszítő téma. Felkeltünk, elvoltunk, játszóztunk, ha épp nem esett, ennyi. Sokszor esett, ezért nem nagyon voltunk kinn, kínlódás volt már az egész. Totálisan kifordultam önmagamból, a Patrik is. De végre itthon vagyunk - már június 26. óta - és minden és mindenki visszatért a normális kerékvágásba. Patrik újra bölcsis, lelkesen várja a nyaralást, na meg az óvodát is. Kíra nagyon sokat nőtt, megváltozott, van két foga és egy igazi hisztérika lett. A doktornénink szerint okosodik, de engem megijeszt ez a ragaszkodás, fél méternél messzebb nem lehetek tőle és akkor is látnia kell, mert különben úgy ordít, hogy az egész utca összeszalad és taknya-nyála folyik. De amint felveszem, nyugi van, a hiszti elvágva és szép az élet. Aztán kis idő múlva lerakhatom újra, de ott ne hagyjam, mert kezdődik előröl minden. Na így nem egyszerű az élet, de azért megoldom.
A hazajövetel sem volt egyszerűbb, mint a kimenetel. Összepakoltunk, lecuccoltunk a kocsiba, elindultunk a reptérre időben. Az autópályán kiderült, hogy baromira nem időben, mert olyan dugó volt, azt hittem sosem érünk ki a reptérre, de legalábbis a gépet nem érjük el. Ehhez mondjuk nem sok kellett, de ne szaladjunk ennyire előre. 40 perces késéssel megérkeztünk a reptérre, elkezdtünk becsekkolni, jó sokáig tartott, mire feladtunk minden csomagot, mire elhitték, hogy a Gábor aranykártyás - az elutazás előtt már az volt, csak a kártya még nem érkezett meg - még jó, hogy van malév képviselet a reptéren és meg tudták nézni, aztán még kifizette azt a 10 kg túlsúlyt, visszaadta az autót. Loholtunk a kapuhoz, átvilágítottak minket, irány be, gondoltuk majd a duty free shopban veszünk egy-két szuvenírt. Hogy milyen rosszul gondoltuk. Még várt ránk az útlevélellenőrzés, köbö 10-12 sor volt, mindegyik sorban minimum 15 ember állt. Beálltunk az egyikbe, majd amikor már azt hallottam, hogy a mi járatunk utasai azonnal menjenek a beszállókapuhoz, akkor előrepofátlankodtam és megkértem az első embert, hogy engedjen maga elé. Megtette, tök normális volt. A vámos még elszórakozott jópár percet az útleveleinkkel, majd végre rohanhattunk a géphez. Elértük. Se pelenkázás, se kaja, se semmi. De úton voltunk haza és ez volt a lényeg. A kölkek a hazautat is nagyon jól viselték, ettek-ittak-nézelődtek. Itthon már minden jó volt, poggyászok sértetlenek, anyuék kijöttek elénk. Sosem hittem volna, hogy ennyire jó lesz hazajönni! Egy biztos, hogy ennél keletebbre soha többet nem akarok menni.
Hétvégére kimenőt kaptunk anyuéktól, moziztunk egész szombaton, ők meg élvezkedtek az unokákkal és az unokák is élvezték a mama-papa kényeztetését. Még Kíra is, pedig azt hittem nem marad meg náluk, neki még 7 hét nagyon hosszú idő. De nem hálistennek.
Itt a vége, fuss el véle...Game over...Vagy valami ilyesmi. Itthon vagyunk. (Legalábbis mi, mert Gábor kedden visszament egy hétre)
